...to be added...

Úristen! Csak fogom a fejem és nem tudom elképzelni honnan jött ez az álom. Talán visszaszorított élmények a legutóbbi koncertről...talán egyszerűen visszaszorított érzések. Csak azért szorítom a fogam, hogy szürreális valóságát minél részletesebben és minél pontosabban le tudjam írni, még ha csak epizódokban is. A libabőr már kiütött. Ilyenkor érzem hogy nem is olyan biztos hogy az én helyem az irodai forgószéken van. Inkább valahol a hegyek tetején vagy azon is túl.

Késve érkeztem a bentlakás lépcsőjére. Pár napot késtem. Távollétem alatt sok minden változott. Egyből feltűnt a hímnemű lakosság túlzott koncentrációja. Az adminisztrátor egy 2. meg egy 3. emeleti szobát ajánlott nekem meg egy lánynak, mondván hogy itt lenne még egy-egy hely. Mindkét szoba megtelt mire sérült térdemmel felballagtam a lépcsőkön a tipikus nemzeti parasztok lökdösődése mellett. Visszamentem a földszintre, majd a bentlakás előtt üldögélő néphez csatlakoztam. Ott voltak mindketten. Én meg élveztem a helyzetet...mit kellett volna tegyek? A nagy sürgés forgást bámulva - nem tudván mi történik, miért stresszesek az illetékesek és főleg hogy mi vár ránk - megszólaltam: lassíts le egy percre ember, leelőzted magad ! Haha de vicces... Na és ennyi kellett hogy magamra hívjam a figyelmet. Ettől a pillanattól kezdve, mintha ezer éve ismernénk egymást, némán, de sorstársként folytattuk kalandjainkat.[...] Az udvaron egymással szemben állva járkáltunk, ő előre, én hátrafele, az ő bal lába keresztezve az én bal lábammal, szinte tánclépésekben. Mondtam hogy béreljünk együtt lakást. Azt mondta megbeszéli a többiekkel. [...] A pokoli keresés után kétségbe esve borultam karjai közé és ő próbált nyugtatni. Még mindig a közös lakás ötletét variáltuk. Elszomorított a hír hogy csupán öt napot lennénk együtt. Sétálni mentünk. A tömbházak közötti sétányokon megcsókolt. Arra jött egy kutyát sétáltató asszony, mámorunkat félbeszakítva. Aztán jött még egy kutya. Furcsa volt, talán veszett, beteg. A két kutya összekapott a lábunk alatt, és valamiért késztetést éreztem arra, hogy megöljem a veszett kutyát. A másik kutya pórázát a nyaka köré tekertem és a levegőbe emeltem. Nem volt könnyű megfolytani. Néha úgy látszott sikerülni fog, máskor pedig erőre kapott és nem akarta feladni. Úgyanígy én: néha bátran folytogattam, néha pedig elfordítottam tekintetem mert a sajnálat uralkodott rajtam. Végül nem sikerült...de a kutya vöröses veszett tekintete örökre bennem maradt. Meg az, hogy – utólag láttam – öt veszett kiskutya apja volt.

Bementünk a helyi akváriumba, egy bevásárló központ közepén, ahol épp egy bébi idomított gyilkos bálnát ugráltatott az idomár, meg a bébi anyukáját. Együtt voltunk. Éreztem. Majd a show lejárt, a medencét befagyasztották és mi korcsolyázni kezdtünk. Életemben nem szórakoztam ilyen jót. Elbújtunk egy kirakodó bolt állványa mögé és szenvedélyesen csókolt. Ahogy magához szorított éreztem, hogy szíve dobogása épp úgy gyorsul, mint az enyém. Szinte tudván hogy ez a búcsú, levette magáról a fehér tisörtöt és fejembe húzta, meg ideadott egy kulcstartót amit az állványról vett le. A kollegái, akik ezt látták, arra emlékeztették, hogy minden hullám két hétig tart, aztán jön a következő. De mi nem hittük. És ha úgy is lenne, már ennyi is megérte.

Mikor fölébredtem kerestem a fehér polót, de rájöttem hogy a kukák mögött hajtogattam egy álmot.

Itáliai jegyzetek

13/11/2010 Viterbo

"Megint szükségét éreztem annak, hogy írjak. Érdekes, ez nem szokott búcsúzáskor előfordulni. :-P
Ma egész nap egyedül bolyongtam a városban, szívtam magamba a hangulatokat, felkerestem a szívemhez közeli helyeket ("Közeli helyeken, dombokon, hegyeken...") , beléptem pár üzletbe. Kis retail therapy szükségét éreztem és fogyókúrára kényszerítettem a pénztárcám. Nem értettem miért van annyi ember az utcán és miért van már karácsonyi hangulat. Részben élveztem ezt az egészet és minél többet szerettem volna kint sétálgatni, részben viszont már szorított a sok emlék, meg a tegnap esti beszélgetés visszhangja, és alíg vártam visszaérjek már a lakásba. Nos, visszaértem. Túl nagy a csend. Nyomasztóan sok a csend és attól félek bármelyik pillanatban előbukkan valamelyik sarokból vagy a hűtőszekrény alól egy egér. Bármennyire is el tudott szomorítani, most hiányzik Giggio kérlelő tekintete és szőrös fekete éjszakai megjelenései, játékos harapdálásai. Teljes egyedüllét. A cigim füstjétől könnyezek. És mindjárt idegrohamot kapok a poharam körül röpködő légytől. Inkább most zuhanyzom egy hosszút. Viszlát, gyerekem!" És elindulva a fürdőszoba felé ezt dúdoltam: "Amíg él, el nem felejti, hogy a múltat ki nem tépheti szivéből..."

Darab szivek

Vajon ha mindenkinek adsz a szívedből egy darabot, neked mi marad? Miért nem tudsz önzőbb lenni és miért vágod a fejszéd mindig a kemény fába? Miért kap el a gyomorideg még mosogatás közben is ha úgy érzed, valakit megbántottál? Miért viszi el mindenki a szívedből azt a darabot amit, azzal hogy bekerült a szívedbe, egy apró kis szikével kivágott? Mindenki kivágja, zsebre teszi és elmegy... és vajon miért nem érzik ezek a valakik, hogy ahogy elindulnak a felejtés fele, az a darab szív ott vérzik a zsebükben és meleg vér folyik le a lábukon? És te miért nem tehetsz semmit minderről?

Mert ha már megszülettél, többé nem tudsz elbújni...

"There will be other days,

there will be other voices.

You will smile alone.

The cats will know.

You will hear words

old and spent and useless

like costumes left over

from yesterday’s parties."
The cats will know, C. Pavese

Post-Erasmus impressziók és depressziók

"A jövőm és én. Egészen máig. Ki gondolta volna? Hogy a határozott komolytalanságból határozatlan komolyság lesz. És fáj, hogy elválunk. Hogy így válunk el. Az éjszaka utoljára hallottam csukódni a mozi rácsait. Füsttel és könnyekkel ellepve. Vége. Egy öröm volt megismerni téged. Annak ellenére, hogy nem értékeltelek eléggé és itt nagyot hibáztam. Sokkal többet érdemelsz és fáj, hogy a csalódásaid könyvébe én is beleírtam nevem. Ahogy te mondtad: más körülmények közt kellett volna megismerjük egymást...." Ezek voltak utolsó soraim amiket odakint gépeltem.
Hazatértem meleg otthonomba és...na itt megállunk. Egyáltalán nem volt meleg és hogy mennyire az otthonom azon még gondolkodom. A repülő landolni készült és már az első jel azt súgta, hogy nem lesz jó. Nem a landolás, az sikeres és zökkenőmentes volt. Hanem a visszatérés. Szóval zuhogott az eső és egy hónap negyven fokos meleg "Hawaii" után a csóré seggem a hideg falhoz ért, ahogy errefele mondják. Első napokban csak bolyongtam Kolozsváron nagy zavartan, zsibbadtan, túl sok dolgom volt ahhoz hogy időt szorítsak meditálásra (ami aztán végül sikerült és úgy jöttem rá, hogy a nagy teázásban és újságolvasásban lekéstem a buszt hazafele és 2 órát várnom kellett a megállóban).
Ebben az országban megállt az idő. Vagy nem állt meg, csak a rossz irányba halad. Itt mindenki szürke, mindenki szomorú az utcán, mindenki panaszkodik (van akinek tényleg van amiért), a TV-ben ugyanaz az agyatlanság próbálja elterelni a nép figyelmét a keresű valóságól, és nekem semmi nem tudja erről elterelni a figyelmem. Az emberek itt csúnyák. Buták vagy neveletlenek vagy túl okosak és túlneveltek és osztják az eszet és itt senki sem tud élni. És itt már én sem tudok élni.

[Title to be added]

Macskaköves úton haladva kerülgetem a leparkolt robogókat és próbálom találgatni hol vagyok és hová megyek...Szűk barna faajtó, egy lépcsőfok. Itt lesz. Benyitok. Meredek fehér márvány lépcsők hová vezettek? A jövőm várna odafent? Gyomromban ott kóvályog még az a pohár vörösbor amit az imént ittam, oly bohém tekintettel nézve magam az óriás tükörben, magas bárszéken, keresztbe tett lábakkal hallgatván a semmibeszédet ami körülöttem röpködött. Egy elhagyatott, zöld üvegből öntött boros korsó...Jó helyre jöttem. Második emelet. Megérkeztem azt hiszem.
Bent. A konyhafalon fekete filccel írott életek, itthagyott életek. Darabok sok sok szívből. Lehet az enyém is itt marad majd? A szobába érve leteszem a cipőm az ajtó mellé és ledobom a fotelre a hűséges bőrkabátom és a kis táskám, majd én is leülök: probáljuk ki milyen lenne itthon érezni magam ebben az idegen szobában.
Kinézek az ablakon. Egy régi mozi. De még üzemel. Ja, mostmár értem a sok plakátot a lakás falain. Közeleg a záróra, a mozi előtt még tucatnyi robogó. Hangos zörejjel rácsok csukódnak: már csak kifele lehet menni.
Fekszem a francia ágyon és meresztem a szemem a sötétségbe. Hallom csukódni az utolsó rácsokat és a lakatot. A mozi bezárt. Az utcán fiatalok búcsúznak egymástól és a robogók egyenként elrobognak. Maradunk mi, a hűs májusi éjszaka csöndjében. Én és a jövőm. Hajnali ötig. Aztán a jövő már csak mult. Egy újabb csík a falon, semmi más.

Mediterrán fílingek

Kint esik, a város halott mint minden szombat délután. Gondoltam kihasználom ezt az időt hogy begépeljek pár sor naplójegyzetet.

___

Február 24 szerda este volt, amikor megérkeztem. Több mint egy hónap lepörgött és még mindig nem találom a helyem. Néha találok egy-egy kényelmes sarkot a városban. Ilyen a kedvenc kávézóm. Amikor csak idő akad rá belépek a Red Rose-ba, ott mindig kedvesen fogadnak. Köszönök és már készül a cappuccino kakaóval megszorva és a fehér csokis cornetto. Leülök az ablak mellé és amikor nem a Corriere-t olvasom akkor a Porta Romana boltívein áthaladó embereket nézem, vagy a San Sisto templom tornyán tollaskodó galambokat. A kávézóban általában nagy a sürgés-forgás. A tulajdonos az alkalmazottakkal együtt igyekszik minden rendelést villámgyorsan kézbesíteni, kávékat készít, kifliket rendez, szendvicseket melegít, lotto jegyet árul, pénzt a kasszába, letisztít pultot és asztalokat és eközben az ismerősökkel és törzsvendégekkel szót vált stb. Mindez elképesztő sebességel történik. Itt töltöm fel az akkumat pozitív energiával. Olaszország.
Egy másik ilyen kis sarok valamivel nyugodtabb, egy-két fotós vagy turista kivételével senki nem zavarja a levegőt. Ez a Város-háza kis udvara, innen látni lehet a város egy részét. Amikor ide jövök, lepihenek a hideg kövön ami ülőhelyként szolgál hűségesen ki tudja mióta. Körülvesznek bezöldült kis kutak, óriási mediterrán fenyők, pálmafák, narancs és citromfák cserepekben, kövek és madarak, városfalak. Olaszország.

___

Mondani szokták rám hogy „változó, mint az időjárás”. Hah, milyen szellemes. Aki tudni akarja mi az a változó időjárás, az látogasson el ebbe a kis középkori ékszer-városba, ami Viterbo. Itt éltem meg a korai tavaszt februárban és a késő telet márciusban. Egy hét alatt. Láttam virágzani a mimózákat, és láttam virágaikat hóval belepve. Láttam pálmákat hó alatt és egy tehetetlen várost 15 cm hó miatt. Most áprilisi bolond időjárás van, és én vagyok a legbolondabb. Az utcán eléggé feltűnő alak lehetek. Mindenki nyakig begombolt nagykabáttal én meg egy lenge kardigánnal és a világlátó sálammal hasítok végig a városon nehogy elkéssek. „Külföldi.”