Itáliai jegyzetek

13/11/2010 Viterbo

"Megint szükségét éreztem annak, hogy írjak. Érdekes, ez nem szokott búcsúzáskor előfordulni. :-P
Ma egész nap egyedül bolyongtam a városban, szívtam magamba a hangulatokat, felkerestem a szívemhez közeli helyeket ("Közeli helyeken, dombokon, hegyeken...") , beléptem pár üzletbe. Kis retail therapy szükségét éreztem és fogyókúrára kényszerítettem a pénztárcám. Nem értettem miért van annyi ember az utcán és miért van már karácsonyi hangulat. Részben élveztem ezt az egészet és minél többet szerettem volna kint sétálgatni, részben viszont már szorított a sok emlék, meg a tegnap esti beszélgetés visszhangja, és alíg vártam visszaérjek már a lakásba. Nos, visszaértem. Túl nagy a csend. Nyomasztóan sok a csend és attól félek bármelyik pillanatban előbukkan valamelyik sarokból vagy a hűtőszekrény alól egy egér. Bármennyire is el tudott szomorítani, most hiányzik Giggio kérlelő tekintete és szőrös fekete éjszakai megjelenései, játékos harapdálásai. Teljes egyedüllét. A cigim füstjétől könnyezek. És mindjárt idegrohamot kapok a poharam körül röpködő légytől. Inkább most zuhanyzom egy hosszút. Viszlát, gyerekem!" És elindulva a fürdőszoba felé ezt dúdoltam: "Amíg él, el nem felejti, hogy a múltat ki nem tépheti szivéből..."

Darab szivek

Vajon ha mindenkinek adsz a szívedből egy darabot, neked mi marad? Miért nem tudsz önzőbb lenni és miért vágod a fejszéd mindig a kemény fába? Miért kap el a gyomorideg még mosogatás közben is ha úgy érzed, valakit megbántottál? Miért viszi el mindenki a szívedből azt a darabot amit, azzal hogy bekerült a szívedbe, egy apró kis szikével kivágott? Mindenki kivágja, zsebre teszi és elmegy... és vajon miért nem érzik ezek a valakik, hogy ahogy elindulnak a felejtés fele, az a darab szív ott vérzik a zsebükben és meleg vér folyik le a lábukon? És te miért nem tehetsz semmit minderről?

Mert ha már megszülettél, többé nem tudsz elbújni...

"There will be other days,

there will be other voices.

You will smile alone.

The cats will know.

You will hear words

old and spent and useless

like costumes left over

from yesterday’s parties."
The cats will know, C. Pavese

Post-Erasmus impressziók és depressziók

"A jövőm és én. Egészen máig. Ki gondolta volna? Hogy a határozott komolytalanságból határozatlan komolyság lesz. És fáj, hogy elválunk. Hogy így válunk el. Az éjszaka utoljára hallottam csukódni a mozi rácsait. Füsttel és könnyekkel ellepve. Vége. Egy öröm volt megismerni téged. Annak ellenére, hogy nem értékeltelek eléggé és itt nagyot hibáztam. Sokkal többet érdemelsz és fáj, hogy a csalódásaid könyvébe én is beleírtam nevem. Ahogy te mondtad: más körülmények közt kellett volna megismerjük egymást...." Ezek voltak utolsó soraim amiket odakint gépeltem.
Hazatértem meleg otthonomba és...na itt megállunk. Egyáltalán nem volt meleg és hogy mennyire az otthonom azon még gondolkodom. A repülő landolni készült és már az első jel azt súgta, hogy nem lesz jó. Nem a landolás, az sikeres és zökkenőmentes volt. Hanem a visszatérés. Szóval zuhogott az eső és egy hónap negyven fokos meleg "Hawaii" után a csóré seggem a hideg falhoz ért, ahogy errefele mondják. Első napokban csak bolyongtam Kolozsváron nagy zavartan, zsibbadtan, túl sok dolgom volt ahhoz hogy időt szorítsak meditálásra (ami aztán végül sikerült és úgy jöttem rá, hogy a nagy teázásban és újságolvasásban lekéstem a buszt hazafele és 2 órát várnom kellett a megállóban).
Ebben az országban megállt az idő. Vagy nem állt meg, csak a rossz irányba halad. Itt mindenki szürke, mindenki szomorú az utcán, mindenki panaszkodik (van akinek tényleg van amiért), a TV-ben ugyanaz az agyatlanság próbálja elterelni a nép figyelmét a keresű valóságól, és nekem semmi nem tudja erről elterelni a figyelmem. Az emberek itt csúnyák. Buták vagy neveletlenek vagy túl okosak és túlneveltek és osztják az eszet és itt senki sem tud élni. És itt már én sem tudok élni.

[Title to be added]

Macskaköves úton haladva kerülgetem a leparkolt robogókat és próbálom találgatni hol vagyok és hová megyek...Szűk barna faajtó, egy lépcsőfok. Itt lesz. Benyitok. Meredek fehér márvány lépcsők hová vezettek? A jövőm várna odafent? Gyomromban ott kóvályog még az a pohár vörösbor amit az imént ittam, oly bohém tekintettel nézve magam az óriás tükörben, magas bárszéken, keresztbe tett lábakkal hallgatván a semmibeszédet ami körülöttem röpködött. Egy elhagyatott, zöld üvegből öntött boros korsó...Jó helyre jöttem. Második emelet. Megérkeztem azt hiszem.
Bent. A konyhafalon fekete filccel írott életek, itthagyott életek. Darabok sok sok szívből. Lehet az enyém is itt marad majd? A szobába érve leteszem a cipőm az ajtó mellé és ledobom a fotelre a hűséges bőrkabátom és a kis táskám, majd én is leülök: probáljuk ki milyen lenne itthon érezni magam ebben az idegen szobában.
Kinézek az ablakon. Egy régi mozi. De még üzemel. Ja, mostmár értem a sok plakátot a lakás falain. Közeleg a záróra, a mozi előtt még tucatnyi robogó. Hangos zörejjel rácsok csukódnak: már csak kifele lehet menni.
Fekszem a francia ágyon és meresztem a szemem a sötétségbe. Hallom csukódni az utolsó rácsokat és a lakatot. A mozi bezárt. Az utcán fiatalok búcsúznak egymástól és a robogók egyenként elrobognak. Maradunk mi, a hűs májusi éjszaka csöndjében. Én és a jövőm. Hajnali ötig. Aztán a jövő már csak mult. Egy újabb csík a falon, semmi más.

Mediterrán fílingek

Kint esik, a város halott mint minden szombat délután. Gondoltam kihasználom ezt az időt hogy begépeljek pár sor naplójegyzetet.

___

Február 24 szerda este volt, amikor megérkeztem. Több mint egy hónap lepörgött és még mindig nem találom a helyem. Néha találok egy-egy kényelmes sarkot a városban. Ilyen a kedvenc kávézóm. Amikor csak idő akad rá belépek a Red Rose-ba, ott mindig kedvesen fogadnak. Köszönök és már készül a cappuccino kakaóval megszorva és a fehér csokis cornetto. Leülök az ablak mellé és amikor nem a Corriere-t olvasom akkor a Porta Romana boltívein áthaladó embereket nézem, vagy a San Sisto templom tornyán tollaskodó galambokat. A kávézóban általában nagy a sürgés-forgás. A tulajdonos az alkalmazottakkal együtt igyekszik minden rendelést villámgyorsan kézbesíteni, kávékat készít, kifliket rendez, szendvicseket melegít, lotto jegyet árul, pénzt a kasszába, letisztít pultot és asztalokat és eközben az ismerősökkel és törzsvendégekkel szót vált stb. Mindez elképesztő sebességel történik. Itt töltöm fel az akkumat pozitív energiával. Olaszország.
Egy másik ilyen kis sarok valamivel nyugodtabb, egy-két fotós vagy turista kivételével senki nem zavarja a levegőt. Ez a Város-háza kis udvara, innen látni lehet a város egy részét. Amikor ide jövök, lepihenek a hideg kövön ami ülőhelyként szolgál hűségesen ki tudja mióta. Körülvesznek bezöldült kis kutak, óriási mediterrán fenyők, pálmafák, narancs és citromfák cserepekben, kövek és madarak, városfalak. Olaszország.

___

Mondani szokták rám hogy „változó, mint az időjárás”. Hah, milyen szellemes. Aki tudni akarja mi az a változó időjárás, az látogasson el ebbe a kis középkori ékszer-városba, ami Viterbo. Itt éltem meg a korai tavaszt februárban és a késő telet márciusban. Egy hét alatt. Láttam virágzani a mimózákat, és láttam virágaikat hóval belepve. Láttam pálmákat hó alatt és egy tehetetlen várost 15 cm hó miatt. Most áprilisi bolond időjárás van, és én vagyok a legbolondabb. Az utcán eléggé feltűnő alak lehetek. Mindenki nyakig begombolt nagykabáttal én meg egy lenge kardigánnal és a világlátó sálammal hasítok végig a városon nehogy elkéssek. „Külföldi.”

Specchio

Ed i giorni son passati uno dopo l'altro. E tu ti sei trasferito in me ogni giorno un pò di più, ogni giorno hai invaso un centimetro quadrato in più, e così piano piano mi hai occupato tutta. Hai portato tutti i tuoi piccoli bagagli: il tuo sorriso, la pelle morbida del tuo viso, la scintilla della tua luce, il caldo del tuo alito, i tuoi piumosi tocchi, tutti quei bacini tiepidi, i tè che mi prepari con tanta cura, tutte le magie accadute sul materasso, i piccoli sbagli nell'intenderci, gli ultimi zampironi fumati alla nostra tavola solita, i corsi di come-bere-assenzio, l'incontro di due nasi ghiacciati e le tue domandine stupide.
E adesso quando mi guardo nello specchio vedo te e quando guardo nei tuoi occhi vedo me.

E quando io vado via, porto sempre con me e porto sempre in me il mio specchio.

Câinele

Într-o zi prea primăvăratică de ianuarie am luat un pix și foaia cu bibilografie obligatorie și am pornit la aventură, la vânat cărți în jungla bibliotecii centrale. Mergeam în jos pe Babeș gândidu-mă cu pesimism la cotele pe care nu aveam să le găsesc disponibile în încercarea mea de a îngrășa porcul în Ajunul Crăciunului. Și pășind grav cu bocancii mei grei și mari în comparație cu gleznele mele ca niște scobitori, cu capul în norișorii încăpățânați care mă urmăreau încă de dimineață, am observat încă de la depărtare un câine culcat pe trotuar. Mi l-am și imaginat, cu o privire blândă, în căutarea unei prietenii mai substanțiale decât o mângâiere și o giugiuleală de 3 secunde jumate. Dar, blestemată miopie, doar când am ajuns chiar în dreptul lui, căutând aceea expresie tipică de cățel plictisit de viață, vrând să schimb și eu o vorbă grăbită cu bietul animal, am observat că privirea lui era fixă, limba scoasă, și curgea în jos pe vale un sânge roșu-deschis și frumos, ca o durere vie, aproape la fel cu cea care m-a lovit dintr-o dată în piept după care nu am reușit să-mi stăpânesc reacția mâinii de a mi se repezi spre piept. Și câte nu mi-au trecut prin minte în aceea clipă: să fi fost împușcat, lovit, înjunghiat, să se fi rănit singur, sau să fi fost otrăvit, cine a făcut-o și de ce, cât și câte a trăit, dacă a fost vreodată șeful unei haite, masculul alfa, sau doar un figurant încercând să supraviețuiască din mila și din gunoaiele Clujului, dacă a avut vreodată un stăpân, dacă îi va fi dor de el cuiva cândva...și dacă îi e bine acolo unde a ajuns după ultima suflare, care s-ar putea să-i fi ieșit din nare chiar cum îl priveam din depărtare, cu picătura de bucurie că ne vom simți atingerile măcar pentru o clipă și că ne vom înveseli reciproc ziua.