La vie boheme

avagy Impressziók egy Quimby koncertről

Ott álltam. Körülöttem minden elhalkult, nem hallottam a tömeg hangját. Sem hogy éljenezett volna, sem hogy óbégatott volna. Csak a színpadot néztem és a vakító fények közt próbáltam őt elemezni. Talán nem is lett volna szükség hunyorítani. Mert minden elképzelés a hangjából fakadt, áradt felém mindenféle hangulat és -hihetetlen mennyiségben- információ. Elgondoltam, hogy milyen élete lehet neki. Mit szív és mit iszik a körúti kávéházban. Hány nője volt és hány van most. Mit mond nekik mielőtt és miután letépik magukról az inget. Mit csinál, ha egy vasárnap este egyedül marad. De várjunk csak, hisz soha nincs egyedül. Bíztosan mindig körülveszik erőltetett mosolyok, bohókás kacarászások, hibátlan kézfogások és felszínes bátorítások. Tömény füst és émelygős illatok. Talán pont ez az egyedüllét.
Némán, ellazult állkapccsal hallgattam tovább. De mégjobban felbolygatta fantáziám, hogy honnan neki annyi inspiráció? És honnan jön belőle az az isteni hang?
És jött a válasz: a lelkéből.


*Image from http://quimby.mentha.hu/index2.php