[Title to be added]

Macskaköves úton haladva kerülgetem a leparkolt robogókat és próbálom találgatni hol vagyok és hová megyek...Szűk barna faajtó, egy lépcsőfok. Itt lesz. Benyitok. Meredek fehér márvány lépcsők hová vezettek? A jövőm várna odafent? Gyomromban ott kóvályog még az a pohár vörösbor amit az imént ittam, oly bohém tekintettel nézve magam az óriás tükörben, magas bárszéken, keresztbe tett lábakkal hallgatván a semmibeszédet ami körülöttem röpködött. Egy elhagyatott, zöld üvegből öntött boros korsó...Jó helyre jöttem. Második emelet. Megérkeztem azt hiszem.
Bent. A konyhafalon fekete filccel írott életek, itthagyott életek. Darabok sok sok szívből. Lehet az enyém is itt marad majd? A szobába érve leteszem a cipőm az ajtó mellé és ledobom a fotelre a hűséges bőrkabátom és a kis táskám, majd én is leülök: probáljuk ki milyen lenne itthon érezni magam ebben az idegen szobában.
Kinézek az ablakon. Egy régi mozi. De még üzemel. Ja, mostmár értem a sok plakátot a lakás falain. Közeleg a záróra, a mozi előtt még tucatnyi robogó. Hangos zörejjel rácsok csukódnak: már csak kifele lehet menni.
Fekszem a francia ágyon és meresztem a szemem a sötétségbe. Hallom csukódni az utolsó rácsokat és a lakatot. A mozi bezárt. Az utcán fiatalok búcsúznak egymástól és a robogók egyenként elrobognak. Maradunk mi, a hűs májusi éjszaka csöndjében. Én és a jövőm. Hajnali ötig. Aztán a jövő már csak mult. Egy újabb csík a falon, semmi más.