"A jövőm és én. Egészen máig. Ki gondolta volna? Hogy a határozott komolytalanságból határozatlan komolyság lesz. És fáj, hogy elválunk. Hogy így válunk el. Az éjszaka utoljára hallottam csukódni a mozi rácsait. Füsttel és könnyekkel ellepve. Vége. Egy öröm volt megismerni téged. Annak ellenére, hogy nem értékeltelek eléggé és itt nagyot hibáztam. Sokkal többet érdemelsz és fáj, hogy a csalódásaid könyvébe én is beleírtam nevem. Ahogy te mondtad: más körülmények közt kellett volna megismerjük egymást...." Ezek voltak utolsó soraim amiket odakint gépeltem.
Hazatértem meleg otthonomba és...na itt megállunk. Egyáltalán nem volt meleg és hogy mennyire az otthonom azon még gondolkodom. A repülő landolni készült és már az első jel azt súgta, hogy nem lesz jó. Nem a landolás, az sikeres és zökkenőmentes volt. Hanem a visszatérés. Szóval zuhogott az eső és egy hónap negyven fokos meleg "Hawaii" után a csóré seggem a hideg falhoz ért, ahogy errefele mondják. Első napokban csak bolyongtam Kolozsváron nagy zavartan, zsibbadtan, túl sok dolgom volt ahhoz hogy időt szorítsak meditálásra (ami aztán végül sikerült és úgy jöttem rá, hogy a nagy teázásban és újságolvasásban lekéstem a buszt hazafele és 2 órát várnom kellett a megállóban).
Ebben az országban megállt az idő. Vagy nem állt meg, csak a rossz irányba halad. Itt mindenki szürke, mindenki szomorú az utcán, mindenki panaszkodik (van akinek tényleg van amiért), a TV-ben ugyanaz az agyatlanság próbálja elterelni a nép figyelmét a keresű valóságól, és nekem semmi nem tudja erről elterelni a figyelmem. Az emberek itt csúnyák. Buták vagy neveletlenek vagy túl okosak és túlneveltek és osztják az eszet és itt senki sem tud élni. És itt már én sem tudok élni.
Hazatértem meleg otthonomba és...na itt megállunk. Egyáltalán nem volt meleg és hogy mennyire az otthonom azon még gondolkodom. A repülő landolni készült és már az első jel azt súgta, hogy nem lesz jó. Nem a landolás, az sikeres és zökkenőmentes volt. Hanem a visszatérés. Szóval zuhogott az eső és egy hónap negyven fokos meleg "Hawaii" után a csóré seggem a hideg falhoz ért, ahogy errefele mondják. Első napokban csak bolyongtam Kolozsváron nagy zavartan, zsibbadtan, túl sok dolgom volt ahhoz hogy időt szorítsak meditálásra (ami aztán végül sikerült és úgy jöttem rá, hogy a nagy teázásban és újságolvasásban lekéstem a buszt hazafele és 2 órát várnom kellett a megállóban).
Ebben az országban megállt az idő. Vagy nem állt meg, csak a rossz irányba halad. Itt mindenki szürke, mindenki szomorú az utcán, mindenki panaszkodik (van akinek tényleg van amiért), a TV-ben ugyanaz az agyatlanság próbálja elterelni a nép figyelmét a keresű valóságól, és nekem semmi nem tudja erről elterelni a figyelmem. Az emberek itt csúnyák. Buták vagy neveletlenek vagy túl okosak és túlneveltek és osztják az eszet és itt senki sem tud élni. És itt már én sem tudok élni.
