Úristen! Csak fogom a fejem és nem tudom elképzelni honnan jött ez az álom. Talán visszaszorított élmények a legutóbbi koncertről...talán egyszerűen visszaszorított érzések. Csak azért szorítom a fogam, hogy szürreális valóságát minél részletesebben és minél pontosabban le tudjam írni, még ha csak epizódokban is. A libabőr már kiütött. Ilyenkor érzem hogy nem is olyan biztos hogy az én helyem az irodai forgószéken van. Inkább valahol a hegyek tetején vagy azon is túl.
Késve érkeztem a bentlakás lépcsőjére. Pár napot késtem. Távollétem alatt sok minden változott. Egyből feltűnt a hímnemű lakosság túlzott koncentrációja. Az adminisztrátor egy 2. meg egy 3. emeleti szobát ajánlott nekem meg egy lánynak, mondván hogy itt lenne még egy-egy hely. Mindkét szoba megtelt mire sérült térdemmel felballagtam a lépcsőkön a tipikus nemzeti parasztok lökdösődése mellett. Visszamentem a földszintre, majd a bentlakás előtt üldögélő néphez csatlakoztam. Ott voltak mindketten. Én meg élveztem a helyzetet...mit kellett volna tegyek? A nagy sürgés forgást bámulva - nem tudván mi történik, miért stresszesek az illetékesek és főleg hogy mi vár ránk - megszólaltam: lassíts le egy percre ember, leelőzted magad ! Haha de vicces... Na és ennyi kellett hogy magamra hívjam a figyelmet. Ettől a pillanattól kezdve, mintha ezer éve ismernénk egymást, némán, de sorstársként folytattuk kalandjainkat.[...] Az udvaron egymással szemben állva járkáltunk, ő előre, én hátrafele, az ő bal lába keresztezve az én bal lábammal, szinte tánclépésekben. Mondtam hogy béreljünk együtt lakást. Azt mondta megbeszéli a többiekkel. [...] A pokoli keresés után kétségbe esve borultam karjai közé és ő próbált nyugtatni. Még mindig a közös lakás ötletét variáltuk. Elszomorított a hír hogy csupán öt napot lennénk együtt. Sétálni mentünk. A tömbházak közötti sétányokon megcsókolt. Arra jött egy kutyát sétáltató asszony, mámorunkat félbeszakítva. Aztán jött még egy kutya. Furcsa volt, talán veszett, beteg. A két kutya összekapott a lábunk alatt, és valamiért késztetést éreztem arra, hogy megöljem a veszett kutyát. A másik kutya pórázát a nyaka köré tekertem és a levegőbe emeltem. Nem volt könnyű megfolytani. Néha úgy látszott sikerülni fog, máskor pedig erőre kapott és nem akarta feladni. Úgyanígy én: néha bátran folytogattam, néha pedig elfordítottam tekintetem mert a sajnálat uralkodott rajtam. Végül nem sikerült...de a kutya vöröses veszett tekintete örökre bennem maradt. Meg az, hogy – utólag láttam – öt veszett kiskutya apja volt.
Bementünk a helyi akváriumba, egy bevásárló központ közepén, ahol épp egy bébi idomított gyilkos bálnát ugráltatott az idomár, meg a bébi anyukáját. Együtt voltunk. Éreztem. Majd a show lejárt, a medencét befagyasztották és mi korcsolyázni kezdtünk. Életemben nem szórakoztam ilyen jót. Elbújtunk egy kirakodó bolt állványa mögé és szenvedélyesen csókolt. Ahogy magához szorított éreztem, hogy szíve dobogása épp úgy gyorsul, mint az enyém. Szinte tudván hogy ez a búcsú, levette magáról a fehér tisörtöt és fejembe húzta, meg ideadott egy kulcstartót amit az állványról vett le. A kollegái, akik ezt látták, arra emlékeztették, hogy minden hullám két hétig tart, aztán jön a következő. De mi nem hittük. És ha úgy is lenne, már ennyi is megérte.
Mikor fölébredtem kerestem a fehér polót, de rájöttem hogy a kukák mögött hajtogattam egy álmot.
