[Title to be added]

Macskaköves úton haladva kerülgetem a leparkolt robogókat és próbálom találgatni hol vagyok és hová megyek...Szűk barna faajtó, egy lépcsőfok. Itt lesz. Benyitok. Meredek fehér márvány lépcsők hová vezettek? A jövőm várna odafent? Gyomromban ott kóvályog még az a pohár vörösbor amit az imént ittam, oly bohém tekintettel nézve magam az óriás tükörben, magas bárszéken, keresztbe tett lábakkal hallgatván a semmibeszédet ami körülöttem röpködött. Egy elhagyatott, zöld üvegből öntött boros korsó...Jó helyre jöttem. Második emelet. Megérkeztem azt hiszem.
Bent. A konyhafalon fekete filccel írott életek, itthagyott életek. Darabok sok sok szívből. Lehet az enyém is itt marad majd? A szobába érve leteszem a cipőm az ajtó mellé és ledobom a fotelre a hűséges bőrkabátom és a kis táskám, majd én is leülök: probáljuk ki milyen lenne itthon érezni magam ebben az idegen szobában.
Kinézek az ablakon. Egy régi mozi. De még üzemel. Ja, mostmár értem a sok plakátot a lakás falain. Közeleg a záróra, a mozi előtt még tucatnyi robogó. Hangos zörejjel rácsok csukódnak: már csak kifele lehet menni.
Fekszem a francia ágyon és meresztem a szemem a sötétségbe. Hallom csukódni az utolsó rácsokat és a lakatot. A mozi bezárt. Az utcán fiatalok búcsúznak egymástól és a robogók egyenként elrobognak. Maradunk mi, a hűs májusi éjszaka csöndjében. Én és a jövőm. Hajnali ötig. Aztán a jövő már csak mult. Egy újabb csík a falon, semmi más.

Mediterrán fílingek

Kint esik, a város halott mint minden szombat délután. Gondoltam kihasználom ezt az időt hogy begépeljek pár sor naplójegyzetet.

___

Február 24 szerda este volt, amikor megérkeztem. Több mint egy hónap lepörgött és még mindig nem találom a helyem. Néha találok egy-egy kényelmes sarkot a városban. Ilyen a kedvenc kávézóm. Amikor csak idő akad rá belépek a Red Rose-ba, ott mindig kedvesen fogadnak. Köszönök és már készül a cappuccino kakaóval megszorva és a fehér csokis cornetto. Leülök az ablak mellé és amikor nem a Corriere-t olvasom akkor a Porta Romana boltívein áthaladó embereket nézem, vagy a San Sisto templom tornyán tollaskodó galambokat. A kávézóban általában nagy a sürgés-forgás. A tulajdonos az alkalmazottakkal együtt igyekszik minden rendelést villámgyorsan kézbesíteni, kávékat készít, kifliket rendez, szendvicseket melegít, lotto jegyet árul, pénzt a kasszába, letisztít pultot és asztalokat és eközben az ismerősökkel és törzsvendégekkel szót vált stb. Mindez elképesztő sebességel történik. Itt töltöm fel az akkumat pozitív energiával. Olaszország.
Egy másik ilyen kis sarok valamivel nyugodtabb, egy-két fotós vagy turista kivételével senki nem zavarja a levegőt. Ez a Város-háza kis udvara, innen látni lehet a város egy részét. Amikor ide jövök, lepihenek a hideg kövön ami ülőhelyként szolgál hűségesen ki tudja mióta. Körülvesznek bezöldült kis kutak, óriási mediterrán fenyők, pálmafák, narancs és citromfák cserepekben, kövek és madarak, városfalak. Olaszország.

___

Mondani szokták rám hogy „változó, mint az időjárás”. Hah, milyen szellemes. Aki tudni akarja mi az a változó időjárás, az látogasson el ebbe a kis középkori ékszer-városba, ami Viterbo. Itt éltem meg a korai tavaszt februárban és a késő telet márciusban. Egy hét alatt. Láttam virágzani a mimózákat, és láttam virágaikat hóval belepve. Láttam pálmákat hó alatt és egy tehetetlen várost 15 cm hó miatt. Most áprilisi bolond időjárás van, és én vagyok a legbolondabb. Az utcán eléggé feltűnő alak lehetek. Mindenki nyakig begombolt nagykabáttal én meg egy lenge kardigánnal és a világlátó sálammal hasítok végig a városon nehogy elkéssek. „Külföldi.”

Specchio

Ed i giorni son passati uno dopo l'altro. E tu ti sei trasferito in me ogni giorno un pò di più, ogni giorno hai invaso un centimetro quadrato in più, e così piano piano mi hai occupato tutta. Hai portato tutti i tuoi piccoli bagagli: il tuo sorriso, la pelle morbida del tuo viso, la scintilla della tua luce, il caldo del tuo alito, i tuoi piumosi tocchi, tutti quei bacini tiepidi, i tè che mi prepari con tanta cura, tutte le magie accadute sul materasso, i piccoli sbagli nell'intenderci, gli ultimi zampironi fumati alla nostra tavola solita, i corsi di come-bere-assenzio, l'incontro di due nasi ghiacciati e le tue domandine stupide.
E adesso quando mi guardo nello specchio vedo te e quando guardo nei tuoi occhi vedo me.

E quando io vado via, porto sempre con me e porto sempre in me il mio specchio.

Câinele

Într-o zi prea primăvăratică de ianuarie am luat un pix și foaia cu bibilografie obligatorie și am pornit la aventură, la vânat cărți în jungla bibliotecii centrale. Mergeam în jos pe Babeș gândidu-mă cu pesimism la cotele pe care nu aveam să le găsesc disponibile în încercarea mea de a îngrășa porcul în Ajunul Crăciunului. Și pășind grav cu bocancii mei grei și mari în comparație cu gleznele mele ca niște scobitori, cu capul în norișorii încăpățânați care mă urmăreau încă de dimineață, am observat încă de la depărtare un câine culcat pe trotuar. Mi l-am și imaginat, cu o privire blândă, în căutarea unei prietenii mai substanțiale decât o mângâiere și o giugiuleală de 3 secunde jumate. Dar, blestemată miopie, doar când am ajuns chiar în dreptul lui, căutând aceea expresie tipică de cățel plictisit de viață, vrând să schimb și eu o vorbă grăbită cu bietul animal, am observat că privirea lui era fixă, limba scoasă, și curgea în jos pe vale un sânge roșu-deschis și frumos, ca o durere vie, aproape la fel cu cea care m-a lovit dintr-o dată în piept după care nu am reușit să-mi stăpânesc reacția mâinii de a mi se repezi spre piept. Și câte nu mi-au trecut prin minte în aceea clipă: să fi fost împușcat, lovit, înjunghiat, să se fi rănit singur, sau să fi fost otrăvit, cine a făcut-o și de ce, cât și câte a trăit, dacă a fost vreodată șeful unei haite, masculul alfa, sau doar un figurant încercând să supraviețuiască din mila și din gunoaiele Clujului, dacă a avut vreodată un stăpân, dacă îi va fi dor de el cuiva cândva...și dacă îi e bine acolo unde a ajuns după ultima suflare, care s-ar putea să-i fi ieșit din nare chiar cum îl priveam din depărtare, cu picătura de bucurie că ne vom simți atingerile măcar pentru o clipă și că ne vom înveseli reciproc ziua.

Életkép: Before and after Karácsony

Ugye mindenki hallotta már ezt a szép kifejezést hogy "fogyasztó társadalom"...annyit hallotuk, hogy beleuntunk már, igaz? Annyira, hogy már nem foglalkoztat senkit. Eleinte mindenki elgondolkodott rajta egy csöppet, de csak egy kicsi csöppet (mindenki? na azért nem lennék ennyire optimista). Aztán belenyugodtunk. Nem mi tehetünk róla. A rendszer. És a fogalom elavult.
Pedig benne élünk. Most annál inkább, hogy van ez a NAGY gazdasági világválság nyavalya.
Megint Karácsony. Mindenki eszeveszettül vásárol. Ti is, mi is, ők is. Én is.
Épp eleget vásárolgattam e két nap alatt, hogy megfigyeljek dolgokat. Ma kb háromszor voltunk vásárolni az anyámmal és már nem is tudom hány helyen. És hogy mit is vásároltunk.
A hipermarketek parkolói dugtik. A kasszáknál irtó hosszú sorok. Mindenki siet. Mindenki ideges. Mindenki sír, hogy nincs pénz. A polcokról pillanatok alatt fogy el a holmi, miközben kint a parkolóban két purdé megunta a kéregetést és egy rossz, kopott cipőt rugdos jobb híján. Emberölés van mindenhol. A mall-okban nem is voltam.
Mint valami állatok, ösztönszerűen kapkodnak el mindent. Mintha legalább az apokalipszist jelentették volna be a TV hiradóban.
Ha valaki van olyan naív, hogy azt higyje hogy legalább a vének őrzik a hagyományt és nem a legújabb fölösleges szajréval van tele kosaruk, az téved. Egy 66os dioptriájú mama állt eléd éppen a sorban. Előtte pedig engem kért meg, hogy leolvassak neki egy árcímkét, mert nem lát. Az emberek lassan vakon is vásárolnak :)) Elvégre a nagy világmárkákat vakon is meglátod. ( Hol van az a nagymama, aki zoknit köt ajándékba unokájának és asztalterítőt hímez lányának?)
Ha elmúlik Karácsony a pénztárca lángja halványabban ég,
De ha vigyázunk rá nem alszik ki még.
Lejárt Karácsony. A polcokat újra feltöltötték. Mindenki elfelejtett mindent. Még azt is, ami nem volt. Jöhet a következő fizetés. Minket a pénz szült, gyerekek.
Boldog Karácsonyt.

La vie boheme

avagy Impressziók egy Quimby koncertről

Ott álltam. Körülöttem minden elhalkult, nem hallottam a tömeg hangját. Sem hogy éljenezett volna, sem hogy óbégatott volna. Csak a színpadot néztem és a vakító fények közt próbáltam őt elemezni. Talán nem is lett volna szükség hunyorítani. Mert minden elképzelés a hangjából fakadt, áradt felém mindenféle hangulat és -hihetetlen mennyiségben- információ. Elgondoltam, hogy milyen élete lehet neki. Mit szív és mit iszik a körúti kávéházban. Hány nője volt és hány van most. Mit mond nekik mielőtt és miután letépik magukról az inget. Mit csinál, ha egy vasárnap este egyedül marad. De várjunk csak, hisz soha nincs egyedül. Bíztosan mindig körülveszik erőltetett mosolyok, bohókás kacarászások, hibátlan kézfogások és felszínes bátorítások. Tömény füst és émelygős illatok. Talán pont ez az egyedüllét.
Némán, ellazult állkapccsal hallgattam tovább. De mégjobban felbolygatta fantáziám, hogy honnan neki annyi inspiráció? És honnan jön belőle az az isteni hang?
És jött a válasz: a lelkéből.


*Image from http://quimby.mentha.hu/index2.php

Lettera

Sei un'angelo caduto. Hai risvegliato in me pensieri che avevo dimenticato. Hai risvegliato in me "quello spirto guerrier ch'entro mi rugge". Mi hai salvato la gioventù, hai mosso in me tutto ciò che vuol dire "si" e "no" categoricamente, ma allo stesso tempo. Guarda che ti sto scrivendo adesso, mio ribello, ma non so se leggerai mai questa mia lettera, e se lo leggi lo capiresti o sapesti che è stato scritto per te. Comunque ti devo scrivere. Devo fartelo sapere che hai scattato in me una battaglia che spero che non finisca mai. Ma non è facile, perche' la verità brucia. Brucia gravemente. Io sono purtroppo legata dalle mani a un mondo in cui non esistono valori. Non c'è amore vero, non c'è libertà, non c'è lo spirito. C'è solo la maledetta faccia che devi mostrare e far finta di essere contento della loro santa falsità, della richezza che ti offre tutto il conforto di una società consumista. Ma io non ne ho bisogno. A me bastano le tue braccia che mi stringano sinceramente, i tuoi baci selvaggi, le occhiate misteriose gettate a me quando c'è gente d'intorno. Sai...mi fai paura. Ogni giorno cerco il tuo mistero e scopro qualcosa di nuovo ogni volta. Ho paura d'indagarti per non scoprire qualcosa che non mi piaccia. Sei perfetto così. Voglio fuggire con te: passeggiare, camminare, fuggire, volare, cadere. Cadiamo insieme dal cielo roseo, cadiamo nel letto di nebbia grigia e viviamo insieme questa storia difficile.