...to be added...

Úristen! Csak fogom a fejem és nem tudom elképzelni honnan jött ez az álom. Talán visszaszorított élmények a legutóbbi koncertről...talán egyszerűen visszaszorított érzések. Csak azért szorítom a fogam, hogy szürreális valóságát minél részletesebben és minél pontosabban le tudjam írni, még ha csak epizódokban is. A libabőr már kiütött. Ilyenkor érzem hogy nem is olyan biztos hogy az én helyem az irodai forgószéken van. Inkább valahol a hegyek tetején vagy azon is túl.

Késve érkeztem a bentlakás lépcsőjére. Pár napot késtem. Távollétem alatt sok minden változott. Egyből feltűnt a hímnemű lakosság túlzott koncentrációja. Az adminisztrátor egy 2. meg egy 3. emeleti szobát ajánlott nekem meg egy lánynak, mondván hogy itt lenne még egy-egy hely. Mindkét szoba megtelt mire sérült térdemmel felballagtam a lépcsőkön a tipikus nemzeti parasztok lökdösődése mellett. Visszamentem a földszintre, majd a bentlakás előtt üldögélő néphez csatlakoztam. Ott voltak mindketten. Én meg élveztem a helyzetet...mit kellett volna tegyek? A nagy sürgés forgást bámulva - nem tudván mi történik, miért stresszesek az illetékesek és főleg hogy mi vár ránk - megszólaltam: lassíts le egy percre ember, leelőzted magad ! Haha de vicces... Na és ennyi kellett hogy magamra hívjam a figyelmet. Ettől a pillanattól kezdve, mintha ezer éve ismernénk egymást, némán, de sorstársként folytattuk kalandjainkat.[...] Az udvaron egymással szemben állva járkáltunk, ő előre, én hátrafele, az ő bal lába keresztezve az én bal lábammal, szinte tánclépésekben. Mondtam hogy béreljünk együtt lakást. Azt mondta megbeszéli a többiekkel. [...] A pokoli keresés után kétségbe esve borultam karjai közé és ő próbált nyugtatni. Még mindig a közös lakás ötletét variáltuk. Elszomorított a hír hogy csupán öt napot lennénk együtt. Sétálni mentünk. A tömbházak közötti sétányokon megcsókolt. Arra jött egy kutyát sétáltató asszony, mámorunkat félbeszakítva. Aztán jött még egy kutya. Furcsa volt, talán veszett, beteg. A két kutya összekapott a lábunk alatt, és valamiért késztetést éreztem arra, hogy megöljem a veszett kutyát. A másik kutya pórázát a nyaka köré tekertem és a levegőbe emeltem. Nem volt könnyű megfolytani. Néha úgy látszott sikerülni fog, máskor pedig erőre kapott és nem akarta feladni. Úgyanígy én: néha bátran folytogattam, néha pedig elfordítottam tekintetem mert a sajnálat uralkodott rajtam. Végül nem sikerült...de a kutya vöröses veszett tekintete örökre bennem maradt. Meg az, hogy – utólag láttam – öt veszett kiskutya apja volt.

Bementünk a helyi akváriumba, egy bevásárló központ közepén, ahol épp egy bébi idomított gyilkos bálnát ugráltatott az idomár, meg a bébi anyukáját. Együtt voltunk. Éreztem. Majd a show lejárt, a medencét befagyasztották és mi korcsolyázni kezdtünk. Életemben nem szórakoztam ilyen jót. Elbújtunk egy kirakodó bolt állványa mögé és szenvedélyesen csókolt. Ahogy magához szorított éreztem, hogy szíve dobogása épp úgy gyorsul, mint az enyém. Szinte tudván hogy ez a búcsú, levette magáról a fehér tisörtöt és fejembe húzta, meg ideadott egy kulcstartót amit az állványról vett le. A kollegái, akik ezt látták, arra emlékeztették, hogy minden hullám két hétig tart, aztán jön a következő. De mi nem hittük. És ha úgy is lenne, már ennyi is megérte.

Mikor fölébredtem kerestem a fehér polót, de rájöttem hogy a kukák mögött hajtogattam egy álmot.

Itáliai jegyzetek

13/11/2010 Viterbo

"Megint szükségét éreztem annak, hogy írjak. Érdekes, ez nem szokott búcsúzáskor előfordulni. :-P
Ma egész nap egyedül bolyongtam a városban, szívtam magamba a hangulatokat, felkerestem a szívemhez közeli helyeket ("Közeli helyeken, dombokon, hegyeken...") , beléptem pár üzletbe. Kis retail therapy szükségét éreztem és fogyókúrára kényszerítettem a pénztárcám. Nem értettem miért van annyi ember az utcán és miért van már karácsonyi hangulat. Részben élveztem ezt az egészet és minél többet szerettem volna kint sétálgatni, részben viszont már szorított a sok emlék, meg a tegnap esti beszélgetés visszhangja, és alíg vártam visszaérjek már a lakásba. Nos, visszaértem. Túl nagy a csend. Nyomasztóan sok a csend és attól félek bármelyik pillanatban előbukkan valamelyik sarokból vagy a hűtőszekrény alól egy egér. Bármennyire is el tudott szomorítani, most hiányzik Giggio kérlelő tekintete és szőrös fekete éjszakai megjelenései, játékos harapdálásai. Teljes egyedüllét. A cigim füstjétől könnyezek. És mindjárt idegrohamot kapok a poharam körül röpködő légytől. Inkább most zuhanyzom egy hosszút. Viszlát, gyerekem!" És elindulva a fürdőszoba felé ezt dúdoltam: "Amíg él, el nem felejti, hogy a múltat ki nem tépheti szivéből..."

Darab szivek

Vajon ha mindenkinek adsz a szívedből egy darabot, neked mi marad? Miért nem tudsz önzőbb lenni és miért vágod a fejszéd mindig a kemény fába? Miért kap el a gyomorideg még mosogatás közben is ha úgy érzed, valakit megbántottál? Miért viszi el mindenki a szívedből azt a darabot amit, azzal hogy bekerült a szívedbe, egy apró kis szikével kivágott? Mindenki kivágja, zsebre teszi és elmegy... és vajon miért nem érzik ezek a valakik, hogy ahogy elindulnak a felejtés fele, az a darab szív ott vérzik a zsebükben és meleg vér folyik le a lábukon? És te miért nem tehetsz semmit minderről?

Mert ha már megszülettél, többé nem tudsz elbújni...

"There will be other days,

there will be other voices.

You will smile alone.

The cats will know.

You will hear words

old and spent and useless

like costumes left over

from yesterday’s parties."
The cats will know, C. Pavese

Post-Erasmus impressziók és depressziók

"A jövőm és én. Egészen máig. Ki gondolta volna? Hogy a határozott komolytalanságból határozatlan komolyság lesz. És fáj, hogy elválunk. Hogy így válunk el. Az éjszaka utoljára hallottam csukódni a mozi rácsait. Füsttel és könnyekkel ellepve. Vége. Egy öröm volt megismerni téged. Annak ellenére, hogy nem értékeltelek eléggé és itt nagyot hibáztam. Sokkal többet érdemelsz és fáj, hogy a csalódásaid könyvébe én is beleírtam nevem. Ahogy te mondtad: más körülmények közt kellett volna megismerjük egymást...." Ezek voltak utolsó soraim amiket odakint gépeltem.
Hazatértem meleg otthonomba és...na itt megállunk. Egyáltalán nem volt meleg és hogy mennyire az otthonom azon még gondolkodom. A repülő landolni készült és már az első jel azt súgta, hogy nem lesz jó. Nem a landolás, az sikeres és zökkenőmentes volt. Hanem a visszatérés. Szóval zuhogott az eső és egy hónap negyven fokos meleg "Hawaii" után a csóré seggem a hideg falhoz ért, ahogy errefele mondják. Első napokban csak bolyongtam Kolozsváron nagy zavartan, zsibbadtan, túl sok dolgom volt ahhoz hogy időt szorítsak meditálásra (ami aztán végül sikerült és úgy jöttem rá, hogy a nagy teázásban és újságolvasásban lekéstem a buszt hazafele és 2 órát várnom kellett a megállóban).
Ebben az országban megállt az idő. Vagy nem állt meg, csak a rossz irányba halad. Itt mindenki szürke, mindenki szomorú az utcán, mindenki panaszkodik (van akinek tényleg van amiért), a TV-ben ugyanaz az agyatlanság próbálja elterelni a nép figyelmét a keresű valóságól, és nekem semmi nem tudja erről elterelni a figyelmem. Az emberek itt csúnyák. Buták vagy neveletlenek vagy túl okosak és túlneveltek és osztják az eszet és itt senki sem tud élni. És itt már én sem tudok élni.

[Title to be added]

Macskaköves úton haladva kerülgetem a leparkolt robogókat és próbálom találgatni hol vagyok és hová megyek...Szűk barna faajtó, egy lépcsőfok. Itt lesz. Benyitok. Meredek fehér márvány lépcsők hová vezettek? A jövőm várna odafent? Gyomromban ott kóvályog még az a pohár vörösbor amit az imént ittam, oly bohém tekintettel nézve magam az óriás tükörben, magas bárszéken, keresztbe tett lábakkal hallgatván a semmibeszédet ami körülöttem röpködött. Egy elhagyatott, zöld üvegből öntött boros korsó...Jó helyre jöttem. Második emelet. Megérkeztem azt hiszem.
Bent. A konyhafalon fekete filccel írott életek, itthagyott életek. Darabok sok sok szívből. Lehet az enyém is itt marad majd? A szobába érve leteszem a cipőm az ajtó mellé és ledobom a fotelre a hűséges bőrkabátom és a kis táskám, majd én is leülök: probáljuk ki milyen lenne itthon érezni magam ebben az idegen szobában.
Kinézek az ablakon. Egy régi mozi. De még üzemel. Ja, mostmár értem a sok plakátot a lakás falain. Közeleg a záróra, a mozi előtt még tucatnyi robogó. Hangos zörejjel rácsok csukódnak: már csak kifele lehet menni.
Fekszem a francia ágyon és meresztem a szemem a sötétségbe. Hallom csukódni az utolsó rácsokat és a lakatot. A mozi bezárt. Az utcán fiatalok búcsúznak egymástól és a robogók egyenként elrobognak. Maradunk mi, a hűs májusi éjszaka csöndjében. Én és a jövőm. Hajnali ötig. Aztán a jövő már csak mult. Egy újabb csík a falon, semmi más.

Mediterrán fílingek

Kint esik, a város halott mint minden szombat délután. Gondoltam kihasználom ezt az időt hogy begépeljek pár sor naplójegyzetet.

___

Február 24 szerda este volt, amikor megérkeztem. Több mint egy hónap lepörgött és még mindig nem találom a helyem. Néha találok egy-egy kényelmes sarkot a városban. Ilyen a kedvenc kávézóm. Amikor csak idő akad rá belépek a Red Rose-ba, ott mindig kedvesen fogadnak. Köszönök és már készül a cappuccino kakaóval megszorva és a fehér csokis cornetto. Leülök az ablak mellé és amikor nem a Corriere-t olvasom akkor a Porta Romana boltívein áthaladó embereket nézem, vagy a San Sisto templom tornyán tollaskodó galambokat. A kávézóban általában nagy a sürgés-forgás. A tulajdonos az alkalmazottakkal együtt igyekszik minden rendelést villámgyorsan kézbesíteni, kávékat készít, kifliket rendez, szendvicseket melegít, lotto jegyet árul, pénzt a kasszába, letisztít pultot és asztalokat és eközben az ismerősökkel és törzsvendégekkel szót vált stb. Mindez elképesztő sebességel történik. Itt töltöm fel az akkumat pozitív energiával. Olaszország.
Egy másik ilyen kis sarok valamivel nyugodtabb, egy-két fotós vagy turista kivételével senki nem zavarja a levegőt. Ez a Város-háza kis udvara, innen látni lehet a város egy részét. Amikor ide jövök, lepihenek a hideg kövön ami ülőhelyként szolgál hűségesen ki tudja mióta. Körülvesznek bezöldült kis kutak, óriási mediterrán fenyők, pálmafák, narancs és citromfák cserepekben, kövek és madarak, városfalak. Olaszország.

___

Mondani szokták rám hogy „változó, mint az időjárás”. Hah, milyen szellemes. Aki tudni akarja mi az a változó időjárás, az látogasson el ebbe a kis középkori ékszer-városba, ami Viterbo. Itt éltem meg a korai tavaszt februárban és a késő telet márciusban. Egy hét alatt. Láttam virágzani a mimózákat, és láttam virágaikat hóval belepve. Láttam pálmákat hó alatt és egy tehetetlen várost 15 cm hó miatt. Most áprilisi bolond időjárás van, és én vagyok a legbolondabb. Az utcán eléggé feltűnő alak lehetek. Mindenki nyakig begombolt nagykabáttal én meg egy lenge kardigánnal és a világlátó sálammal hasítok végig a városon nehogy elkéssek. „Külföldi.”

Specchio

Ed i giorni son passati uno dopo l'altro. E tu ti sei trasferito in me ogni giorno un pò di più, ogni giorno hai invaso un centimetro quadrato in più, e così piano piano mi hai occupato tutta. Hai portato tutti i tuoi piccoli bagagli: il tuo sorriso, la pelle morbida del tuo viso, la scintilla della tua luce, il caldo del tuo alito, i tuoi piumosi tocchi, tutti quei bacini tiepidi, i tè che mi prepari con tanta cura, tutte le magie accadute sul materasso, i piccoli sbagli nell'intenderci, gli ultimi zampironi fumati alla nostra tavola solita, i corsi di come-bere-assenzio, l'incontro di due nasi ghiacciati e le tue domandine stupide.
E adesso quando mi guardo nello specchio vedo te e quando guardo nei tuoi occhi vedo me.

E quando io vado via, porto sempre con me e porto sempre in me il mio specchio.

Câinele

Într-o zi prea primăvăratică de ianuarie am luat un pix și foaia cu bibilografie obligatorie și am pornit la aventură, la vânat cărți în jungla bibliotecii centrale. Mergeam în jos pe Babeș gândidu-mă cu pesimism la cotele pe care nu aveam să le găsesc disponibile în încercarea mea de a îngrășa porcul în Ajunul Crăciunului. Și pășind grav cu bocancii mei grei și mari în comparație cu gleznele mele ca niște scobitori, cu capul în norișorii încăpățânați care mă urmăreau încă de dimineață, am observat încă de la depărtare un câine culcat pe trotuar. Mi l-am și imaginat, cu o privire blândă, în căutarea unei prietenii mai substanțiale decât o mângâiere și o giugiuleală de 3 secunde jumate. Dar, blestemată miopie, doar când am ajuns chiar în dreptul lui, căutând aceea expresie tipică de cățel plictisit de viață, vrând să schimb și eu o vorbă grăbită cu bietul animal, am observat că privirea lui era fixă, limba scoasă, și curgea în jos pe vale un sânge roșu-deschis și frumos, ca o durere vie, aproape la fel cu cea care m-a lovit dintr-o dată în piept după care nu am reușit să-mi stăpânesc reacția mâinii de a mi se repezi spre piept. Și câte nu mi-au trecut prin minte în aceea clipă: să fi fost împușcat, lovit, înjunghiat, să se fi rănit singur, sau să fi fost otrăvit, cine a făcut-o și de ce, cât și câte a trăit, dacă a fost vreodată șeful unei haite, masculul alfa, sau doar un figurant încercând să supraviețuiască din mila și din gunoaiele Clujului, dacă a avut vreodată un stăpân, dacă îi va fi dor de el cuiva cândva...și dacă îi e bine acolo unde a ajuns după ultima suflare, care s-ar putea să-i fi ieșit din nare chiar cum îl priveam din depărtare, cu picătura de bucurie că ne vom simți atingerile măcar pentru o clipă și că ne vom înveseli reciproc ziua.

Életkép: Before and after Karácsony

Ugye mindenki hallotta már ezt a szép kifejezést hogy "fogyasztó társadalom"...annyit hallotuk, hogy beleuntunk már, igaz? Annyira, hogy már nem foglalkoztat senkit. Eleinte mindenki elgondolkodott rajta egy csöppet, de csak egy kicsi csöppet (mindenki? na azért nem lennék ennyire optimista). Aztán belenyugodtunk. Nem mi tehetünk róla. A rendszer. És a fogalom elavult.
Pedig benne élünk. Most annál inkább, hogy van ez a NAGY gazdasági világválság nyavalya.
Megint Karácsony. Mindenki eszeveszettül vásárol. Ti is, mi is, ők is. Én is.
Épp eleget vásárolgattam e két nap alatt, hogy megfigyeljek dolgokat. Ma kb háromszor voltunk vásárolni az anyámmal és már nem is tudom hány helyen. És hogy mit is vásároltunk.
A hipermarketek parkolói dugtik. A kasszáknál irtó hosszú sorok. Mindenki siet. Mindenki ideges. Mindenki sír, hogy nincs pénz. A polcokról pillanatok alatt fogy el a holmi, miközben kint a parkolóban két purdé megunta a kéregetést és egy rossz, kopott cipőt rugdos jobb híján. Emberölés van mindenhol. A mall-okban nem is voltam.
Mint valami állatok, ösztönszerűen kapkodnak el mindent. Mintha legalább az apokalipszist jelentették volna be a TV hiradóban.
Ha valaki van olyan naív, hogy azt higyje hogy legalább a vének őrzik a hagyományt és nem a legújabb fölösleges szajréval van tele kosaruk, az téved. Egy 66os dioptriájú mama állt eléd éppen a sorban. Előtte pedig engem kért meg, hogy leolvassak neki egy árcímkét, mert nem lát. Az emberek lassan vakon is vásárolnak :)) Elvégre a nagy világmárkákat vakon is meglátod. ( Hol van az a nagymama, aki zoknit köt ajándékba unokájának és asztalterítőt hímez lányának?)
Ha elmúlik Karácsony a pénztárca lángja halványabban ég,
De ha vigyázunk rá nem alszik ki még.
Lejárt Karácsony. A polcokat újra feltöltötték. Mindenki elfelejtett mindent. Még azt is, ami nem volt. Jöhet a következő fizetés. Minket a pénz szült, gyerekek.
Boldog Karácsonyt.

La vie boheme

avagy Impressziók egy Quimby koncertről

Ott álltam. Körülöttem minden elhalkult, nem hallottam a tömeg hangját. Sem hogy éljenezett volna, sem hogy óbégatott volna. Csak a színpadot néztem és a vakító fények közt próbáltam őt elemezni. Talán nem is lett volna szükség hunyorítani. Mert minden elképzelés a hangjából fakadt, áradt felém mindenféle hangulat és -hihetetlen mennyiségben- információ. Elgondoltam, hogy milyen élete lehet neki. Mit szív és mit iszik a körúti kávéházban. Hány nője volt és hány van most. Mit mond nekik mielőtt és miután letépik magukról az inget. Mit csinál, ha egy vasárnap este egyedül marad. De várjunk csak, hisz soha nincs egyedül. Bíztosan mindig körülveszik erőltetett mosolyok, bohókás kacarászások, hibátlan kézfogások és felszínes bátorítások. Tömény füst és émelygős illatok. Talán pont ez az egyedüllét.
Némán, ellazult állkapccsal hallgattam tovább. De mégjobban felbolygatta fantáziám, hogy honnan neki annyi inspiráció? És honnan jön belőle az az isteni hang?
És jött a válasz: a lelkéből.


*Image from http://quimby.mentha.hu/index2.php

Lettera

Sei un'angelo caduto. Hai risvegliato in me pensieri che avevo dimenticato. Hai risvegliato in me "quello spirto guerrier ch'entro mi rugge". Mi hai salvato la gioventù, hai mosso in me tutto ciò che vuol dire "si" e "no" categoricamente, ma allo stesso tempo. Guarda che ti sto scrivendo adesso, mio ribello, ma non so se leggerai mai questa mia lettera, e se lo leggi lo capiresti o sapesti che è stato scritto per te. Comunque ti devo scrivere. Devo fartelo sapere che hai scattato in me una battaglia che spero che non finisca mai. Ma non è facile, perche' la verità brucia. Brucia gravemente. Io sono purtroppo legata dalle mani a un mondo in cui non esistono valori. Non c'è amore vero, non c'è libertà, non c'è lo spirito. C'è solo la maledetta faccia che devi mostrare e far finta di essere contento della loro santa falsità, della richezza che ti offre tutto il conforto di una società consumista. Ma io non ne ho bisogno. A me bastano le tue braccia che mi stringano sinceramente, i tuoi baci selvaggi, le occhiate misteriose gettate a me quando c'è gente d'intorno. Sai...mi fai paura. Ogni giorno cerco il tuo mistero e scopro qualcosa di nuovo ogni volta. Ho paura d'indagarti per non scoprire qualcosa che non mi piaccia. Sei perfetto così. Voglio fuggire con te: passeggiare, camminare, fuggire, volare, cadere. Cadiamo insieme dal cielo roseo, cadiamo nel letto di nebbia grigia e viviamo insieme questa storia difficile.

Cielo roseo

Arriva la sera ed io e te
Fuggiamo dal mondo intero
E siamo pazzi tu ed io
Ci nascondiamo nell'interno
Riscaldi mio cuore te
Che mi proteggi dall'inverno
...
Facciamo che siamo
Soli al mondo e baciamo
la terra intorno a noi
I nostri sospiri sentiamo
E col fumo giochiamo
Mio cuore è tuo se vuoi

Magányos csónak

Egyedül vagyok ma este a bentlakás szobájában. Minden szobatársam hazament a családjához. Mindenszentek. Meggyújtok egy gyertát. Olyan, mintha Karácsony lenne. Kinézek az ablakon és látom ahogyan egy kutyafalka vacsorát keres a szemétben. Aztán jön a szemeteskocsi és elviszi minden örömüket. Vonítva szaladnak el.
Ma este egymagamban bandukoltam a nagyvárosban. Mint egy magányos kurva. Magányos csónak a tengeren. Túl fog élni ezer vihart. Hazajöttem és csak a töklámpásom várt. A legjobb barátom. Olyanra csináltam, amilyenre akartam. Bárcsak minden ilyen könnyű lenne.

When they take everything away

You wake up and it feels like you've been through heavy surgery yesterday, or at least 1th of January after a massive all-you-can-drink party.
You just realize that last night you actually only broke up with your boyfriend / girlfriend.
You start thinking if it will ever come back, and if so, will it ever be the same...
I'm telling you: it won't. It's never the same.
You wish you haven't done it? Well, it's too late, my friend.
The feeling of this day will always threaten you from the back. You look in the mirror and begin to realize why your eyes feel so dry. You wish you could cry, but you can't, and you keep staring into nothing -you lost your sight- waiting for that miraculous phone call. The phone will never ring. If it will, it will be your colleague calling to tell you he bla bla bla, and bla bla bla. You lost your hearing. And you want to tell him, or something else, that would shut him up, but he can't hear you. You lost your voice.
You want to light up a cigarette, but the lighter button is just too hard to press today. You lost your strength.
And so, you keep wandering in your house, and room with room -that is if you have more than one room- you discover emptiness and loneliness. You discover the taste of a new life.
Cheer up emo kid!

2005 jan 24

Szúró érintésem bőröd felhasítja, savas csókom torkod kimarja,hörgő leheletem elmédet megvakítja, de gyöngéd harapásom lelkedet meglágyítja.Szerető ölelésem fájdalmad eltaszítja.De mielőtt észrevennéd én meghalnék, s e bűnös világra fekete tüskés átkot eresztenék.Hűtlen karmaim e halott várost eltemetnék.

Dreams of a lost mind

It happened during the Second World War. Me and two of my friends ended up working as housekeepers in a polish city under Nazi occupation. One day, thanks to a coincidence I met the Führer himself. He recognized me as not being part of the Untermensch (subhuman race), in fact, seeing my blond hair and blue eyes, he somehow wanted to protect me. He wanted to do it indirectly, by tying some kind of beige thread on my finger, so the executioners would recognize me and let me go. I was his protected child. I felt safe.
One day going home from work I got trapped in a crowd of Jews in their way to the gas chambers. I tried to escape this chaos; I tried to show one of the soldiers that I have 'The Thread'...but guess what...it had disappeared. I got pushed to 'the showers'. It was the longest walk of my life. I couldn't stop and take a breath. There was neither time, nor air for that. I was part of the crowd, part of this stream of screams and hopes that ended up in history.


PS.: I know these days haven't been the easiest, but come on...not that much of a holocaust :P

Un po` d`Italia

* Immagine di: Sz. Bernadette 2009, Colosseo [dettaglio]

Öt kismaci

(azaz 4 kismaci és egy féreg)


Igen. Ez így szokott lenni. Amikor a legjobban "neki kéne ülni tanulni" (idéztem, szerintem nem nehéz kitalálni, hogy kitől), eszembejut, hogy van valami amit rég le szeretnék írni. És így a "Formalismul rus" című irodalomelmélet leckétől egy kicsit balra tolom a széket, a számítógép képernyője elé. És kezdem...
Volt egyszer hol nem volt, az óperenciás istók tetején egy apácazárda bentlakás. Annak volt egy 51-es számú barlangja (Lehet, hogy annak tűnik, de az Area 51 bázis nevével létező hasonlóság nem véletlen...). És ott lakott 5 kismaci. Az 5 kismaci a világ 5 részéről érkezett a metroszexpoliszba, és az 5 kismacinak 500 különböző szokása volt, egyik furcsább a másiknál. Ennek többé kevésbé tudatában voltak a kuckó lakói, megpróbáltak egymással harmoniában és egymás iránti toleranciával élni. De nem számítottak arra, hogy egy nap...az ötödik maci megmutatja az igazi arcát.
Az ártatlan furcsa szokásokból kibírhatatlan piszkálódások lettek, a legártatlanabb kismaciból egy kibírhatatlan, kiírthatatlan féreg lett, és befúrta magát a többi macika agyának legmélyebb zugába és letette rémálompetéit.
Tanakodott a 4 kismaci, próbáltak felnőttes gondolkodással egy bölcs megoldást találni. De bármilyen jó megoldást találtak, a féreg ellőtte terveiket, megmutatta, hogy ő honnan jött, és hogy ott nem ismerik a kompromisszum szót, hanem ott a dzsungel törvénye működik, és a többség alkalmazkodik egy balfasz után. Nem hallott, nem látott, csak amikor a rosszat kellett látni, és mivel nem tudta szegény hogy a kismacikkal meg lehet egyezni úgy, hogy mindekinek jó legyen, gyorsan a fősárkányhoz fordult.Tőrt döfött a 4 kismaci hátába. Elpanaszolta a fősárkánynak, hogy ő milyen nagyon szenved a macik társaságában. És ezek után ketten folytatták a strucc-politikát. A 4 kismaci agyában a petékből szörnyű agyrágó lárvák keletkeztek, és hallották ahogyan a lárvák folyamatosan rágják az agyat és táplálkoznak vele...és tudták, hogy nincs sok idő hátra, nem tudván mire számítsanak a sárkány tűznyelve után, csak várták tehetetlenül a végzetet...

P.S. Ez az utolsó alkalom, hogy ennyire cenzúrázok. Ezt megigérem magamnak.

Fără amintiri

Dai drumul la radio și asculți fără pretenții orice ți se dă.
Dai drumul la televizor, și pentru că nu este nimic inteligent sau măcar interesant de văzut, muți pe canalul cu muzică și te învârți prin casă aruncând câte o privire pe ecran.
Asculți muzică de pe MP3 în încercarea de a învinge o insomnie ce nu te lasă în pace de o vreme. Și apar tot timpul piese și imagini care sigur îți stârnesc o amintire, îți aduc aminte de o senzație pe care ai avut-o în vara aceea...
Primul sărut. Nisip în pantaloni. Gustul de vin spaniol în gură și mirosul aerului sărat mediteranean. Nu te lasă să adormi.
Astfel de lucruri ți se întâmplă mereu, și dacă nu ai nimic mai bun de făcut decât să stai să savurezi aceste momente proustiene, vei observa că la un moment dat devin din ce în ce mai greu de suportat. Te apasă și nu mai scapi. Îți obosesc nervii și nu mai poți. Inspiri briza plină de amintiri grele de digerat. Și parcă ai fi gravidă, te deranjează orice miros, și simți fiecare moleculă de aer necurat cu precizia simțurilor unui lup înfometat. Te închizi în tine și aștepți să apară cineva sau ceva care să te scoată din starea asta de apatie.
Poate apare un salvator.
Eu mi-am găsit unul. Se numește Faithless și, culmea, cu a sa Insomnia, m-a ajutat să adorm în sfârșit. Fără să schimb pătura de o mie de ori, fără să beau apă și să mă duc la toaletă de zece ori, fără să o trezesc pe a mea de cinci ori pe noapte cotrobăind în sertarul cu medicamente. Pur și simplu, pentru că nu-mi aduce aminte de nimic.
E goală și rece. Fără amintiri. Fără exces de bari în atmosferă.
Dar oare cât va dura? Cât mai e până devine și toată faza asta un déjà vu...? Și voi sta din nou în așteptarea unui salvator...